Espirit des bagatelles

L.Á.-nak

Világvégi magányos platán.
Napfény rejtőzése a fehér havon.
Egy tökéletes levél vihar után.
Gyermekjáték párás ablakon.

Nádárnyékon lúdszárnyak suhognak.
Tiszavirág sóhaja, szép, mily szép volt.
Sejtelmes árnyak ha felettünk lobognak...
Nevess, nevess, ha beborul az égbolt.

A haldokló álma az első kedvesről...
Mint langyos szellő hevült kerteken.
Gyönyörködj még, míg teheted,
A legmúlandóbbon: az emberen.

Budapest, 2010. május 15.

Szerelmesek enciklopádiája

rátalálás

Te vagy?
Én vagyok. S te én?
Én vagyok te.
Jobban foglak szeretni,
mint te a felebarátod.

önátadás

Bízol bennem?
Hűséges leszek, mint az albatrosz.
Én pedig merész, mint a hangya,
mikot védi a várat
és a királynő életét.

ébredés

Béke. A szemeden. Az arcodon.
Megsímogatlak, gyönyörű vagy.
Szebbet álmodsz biztosan,
mint a kintfelejtett borospohár.

őszi séta

Levelek akadnak hajadba.
Mindketten felnevetünk.
A pókok is nevetnek.
Megpendül a pókháló.
Madarak sietnek haza,
s leszállnak fészkeikre.

moziban

Alig figyelek a filmre.
Kezedet símogatom.
Simább és fehérebb,
mint a menny a mozivásznon.

távolban

Ha nem vagy itt,
olyan idegennek hat minden,
mint a ketrecbe zárt madárdal.
Hiányzol,
mint süket matróznak a csigaház zenéje.
Annyira,
mint a hideg salaknak
az utolsó, forró fellobbanás.

ölelés

Nőstény oroszlán szájában a kölyke.
Haldokló markában meghajlott ostya.
Ringatlak mint egy holt csecsemőt,
dúdolok, dúdolok, dúdolok neked.


2007. Marburg an der Lahn

Húsvéti eschaton

Nincs kérdés, nincs könyörület.
Nincs megértés, nincs szánalom.
Ítélet; közömbös, reális őrület:
Mint a lapról törölt számokon.

Nincs több barát, sem simogatás.
Nincs több terv, nincs önámítás.
Áldó, meleg kezekkel ajtónyitás.
Gondűző, susogó elringatás.

De van feltámadás és boldog bódulat!
Végül az élet diktálja a szavakat.
Az utolsó megtérését, a végső átadást.
És a félelem nélküli számadást.

2010. Húsvétján

PJ, tudom, hogy élsz

Jövőnk álom álmodó nélkül,
léttelen létű múltban levés.
Őrültek vagyunk, megtisztulunk.
Időnk kevesebbnél s kevés.

Ahogy voltunk, soha nem leszünk.
Ahogy lennénk? Inkább nem vagyunk.
Felszáll a sötét űrbe úgyis,
elhalkul, és elveszik szavunk.

Nem ejthetik ki nevünk már soha,
- mindenütt abszurditás dadog -
e lemetszett kis gyermekfejek,
az öröknek hitt csillagok.

Most lenne időben

Cseh Tamásnak

„Omnia tempus habent…(Eccl. 3, 1)

Most lenne időben várni, várakozni.
Most lenne időben újra vágyakozni.
Most lenne időben álmodva pihenni.
Most lenne időben mindent visszaadni!
Most lenne időben gyöngéd ölelésünk.
Most lenne időben legtisztább szerelmünk.
Most lenne időben elindulni végre,
Most lenne időben felnézni a fénybe,

Minden szenvedésünk feldobni az égbe,
Készen készülődni, kész lenni időre!

Most lenne időben ügyünkről ítélni,
Most lenne időben halálra adatni,
Most lenne időben kétszer feltámadni,
Most lenne időben szövetséget kötni!

Most lenne időben, de nincsen idő rá.
Most lenne időben, de nem maradt időd rá.

Töredék

Fájdalmammal egyedül
ültem, vártam,
végül nagyon megfáradtam,
megrángattam anyám haját
s gyöngyök hulltak belőle.